FILMSZEM.NET minden tekintetben

Filmelőzetes

A kutyák bolygója: Lázadás

wg_poster.png
Mundruczó Kornél mostanáig radikális és sokkoló műveiről volt híres, azonban Fehér isten című filmjével nagy lépést tett a szélesebb, popcorn-mozikra vágyó közönség felé. A gyerek(lány) és az aranyos kutyák szerepeltetése biztos recept az (anyagi) sikerre. - Benke Attila filmkritikája.

Mundruczó Kornél a 2000-es évek magyar filmjének új nemzedékével (a Simó-osztály tagjai: Pálfi György, Fliegauf Bence, Hajdu Szabolcs stb.) indult, és mind a színpadon, illetve a nagyvásznon hamar híressé vált neve. A Nincsen nekem vágyam semmi, a Szép napok, a Delta, a Szégyen, A jég, a Frankenstein-terv, a Nehéz istennek lenni vagy a Demencia sokkoló, zsigeri elemekkel ható, ugyanakkor formailag is kreatív, kevert hangnemű alkotások, amelyek méltán tették híressé alkotójuk nevét és a kortárs magyar film- és színházművészetet. Mundruczó semmiféle kompromisszumot nem ismerve színdarabjaiban és mozgóképes munkáiban is a konvencionális történetmeséléssel szemben komplex, határsértő és eklektikus formát képviselt. Jóllehet, Jancsó Miklós vagy Tarr Béla hatása érezhető a munkáin, mégis sok merész ötlet fűződik a fiatal rendező nevéhez, mellyel beírta magát a magyar film- és színháztörténetbe, csakúgy mint a színműveiben visszatérő mozgóképes szerkesztésmód, illetve a díszletre kivetített filmbetétek.

Az „új magyar újhullám” elindulása után 10 évvel azonban, 2010-ben véget ért egy korszak. A Magyar Mozgókép Közalapítványt váltó Magyar Nemzeti Filmalap radikális változásokat hozott: szűkítette többek között az évente támogatott filmmennyiséget, és szigorúan megszabta, milyen munkák kerülhetnek a magyar mozikba. Andy Vajna kormánybiztos és a Filmalap célja, hogy a filmek egyszerre szórakoztassanak, elgondolkodtassanak, és nem utolsó sorban pénzügyi profitot termeljenek. Jóllehet, ez az álláspont minden épeszű ember számára támogatandó (hiszen minek készülne el egy történetmesélő műalkotás, melyre senki sem kíváncsi?), azonban mindez a gyakorlatban nem működik teljesen zökkenőmentesen. Az elmúlt 1-1,5 évben jobbára könnyed műfajfilmek készültek (Isteni műszak, Coming out, Megdönteni Hajnal Tímeát), Pálfi, Hajdu, Kocsis Ágnes, Fliegauf és Mundruczó pedig lényegében szilenciumot kaptak, azaz hallgattak, míg nem hajlottak a kompromisszumra. Így kerül hamarosan mozikba Hajdu Szabolcs hortobágyi westernje (easternje), Pálfi György nagyszabású történelmi filmje, a Toldi, és júniusban vegre a magyar nézők is jegyet válthatnak Mundruczó Kornél Fehér istenjére. Arra a Mundruczó-filmre, melyet a rendező bevallottan korszakváltó, korábbi műveihez képest jóval könnyedebb, és szélesebb körben befogadható melodrámának szánt. A jó hír, hogy tervei maradéktalanul megvalósultak, es a Fehér isten valóban közönségbarát alkotás. A rossz hír viszont az, hogy pont az nincs meg a filmben, mely miatt Mundruczó Kornél neve nemzetközileg is híressé vált: művészi kreativitása hiányzik legújabb művéből.

A Fehér isten nemcsak, hogy erős zsánersémákkal dolgozik, hanem műfajkeverék is. Egyértelműen mid-cult (szerzői) melodrámaként indul, majd a történet második felétől kezdve tulajdonképpen egy, a Hitchcock Madarakjához vagy a Majmok bolygója: lázadáshoz hasonló katasztrófafilmmé válik. A történet centrumában egy problémás család áll: Dániel, a bukott, minőségellenőrként dolgozó professzor ex-felesége külföldi utazása miatt magához veszi kislányát, Lilit, akivel együtt megkapja Hagent, a lány bájos kutyusát. A melodrámákra jellemző szeretetháromszög tehát adott, s az érzelmeket tetézi, hogy mivel az apa nem szívleli az ebet, így társadalmi nyomásra (a kutyák után ebadót kellene fizetni) még az utcára is kirakja. Lili könnyes szemekkel engedi el Hagent, jóllehet, a rámenős kislány másnap rögtön nyomozásba kezd, hogy visszaszerezze kedvencét. A kóbor kutya azonban rossz társaságba keveredik, s ártatlanságát elrontva harci ebbé képzik ki, majd onnan megszökve egy sintértelepre kerül, ahol végül társaival fellázad a kegyetlen emberi világ ellen, s mint Cézár a Majmok bolygójában, a „fehér istenek” ellen vezeti az ebsereget. Kérdés, hogy vajon az ártatlan gyermeki szeretet meg tudja-e állítani a vérengző fenevadakat?

wg_girl.jpeg

A történet első fele akár érdekes is lehetne. Közel sem eredeti drámának indul, az apa-lánya inkompatibilitás, vagy a felnövés problémáját (coming-of-age drama), és persze a megtarthatatlan kutya melodrámáját láttuk már jó pár filmben, ha másutt nem, hát az andalító Lassie-opuszokban, a Susi és Tekergőben vagy a Charlie - Minden kutya a mennybe jut című rajzfilmekben – így a Fehér isten akár egy Disney-film is lehetne. A film eleinte érdekes is a generációs konfliktus, illetve a státusza miatt szenvedő és frusztrált ex-professzorral, illetve az egyértelmű párhuzammal az alárendelt gyermek és kutya között. A műfajváltás viszont inkább árt, mint használ a történetnek. Jóllehet, Mundruczó Kornél műveiben gyakoriak a hangnemváltások, a rendezőnél könnyen megeshet, hogy egy durva erőszakjelenetet hasfalszaggató, groteszk humorú szituáció követ. Itt azonban a zsánerugrás kifejezetten esetlen, és irreális. Irreális, és nem azért, mert a film alapvetően realista, hiszen már az első jelenet is azt sugallja, a Fehér istené inkább sötét mesevilág, semmint a magyar valóság tükörképe. Ám a gyors váltás teljesen más irányba viszi el a történetet, s a tömegjelenetek érezhetően a látványosság, avagy a nézőszám növelése érdekében kerültek be a filmbe.

Mundruczó műve tipikus blockbuster-sémát követ a kutyák elszabadulása után: a városban kitör a káosz, az ebek véres hullákat hagynak maguk után, és bosszút állnak a gonosz embereken. Persze mindezt sokkal olcsóbb megoldásokkal teszi a Fehér isten, mint mondjuk a sokszor emlegetett előd, a Majmok bolygója, de az alkotók becsületére váljék, hogy amit lehetett, kihoztak a látványból. A lehetőségekhez képest az operatőri munkával, és legfőképp a kutyák rohamának kiváló koreográfiájával kompenzálták a koprodukció és MNF-támogatás ellenére még így is fennálló technikai korlátokat.

A film egyetlen, igazi pozitívuma kétségtelenül a kutyák jelenléte. Az ebek kiképzői, irányítói remek munkát végeztek: ilyen élethű koreográfiával kevés film büszkélkedhet, még hollywoodi viszonylatban is. Anno André Bazin jegyezte meg Tilos a montázs! című írásában, hogy a kutyás filmeknél az élethűség miatt nagyon fontos az állatok mozdulatainak, gesztusainak realizmusa. Mundruczó művében ez maximálisan teljesül, a kutyák emberarcúakká válnak, szinte látjuk gondolataikat. Jellemük van, vívódnak. A Fehér istennek sikerült bemutatni a kutyákat, mint valóban érző lényeket: úgy lettek idomítva e derék ebek, hogy ez az idomítás nem tűnik mesterkéltnek, művinek. Kár, hogy lázadásuk viszont nagyon is esetlen, modoros, dramaturgiailag összecsapott, logikai bakikkal teli.

Ahhoz képest ugyanis, hogy a Fehér isten erős forgatókönyvvel rendelkezik, azaz komoly fejlesztésen esett át, igen sok benne az indokolatlan fordulat, irracionális karakter, és jellem. Hagen és a kutyák drámája a sintértelepig rendben van, érdekesen fejlődik a főhős állat személyisége, ám lázadása még e meseszerű film esetében is elég spontán és csodaszerű. Ugyanígy kicsit érthetetlen, miért rakja ki hirtelen az apa Lili kutyáját. Sőt, a néző amiatt is fejét vakarja, hogy, ha az ex-professzor annyira magányos, és annyira szeretné magához édesgetni lányát, akkor miért nem hajlandó némi anyagi kompromisszumra gyermeke és szeretett kutyája miatt? Miért akarja minden áron megutáltatni magát csemetéjével? Az sem világos, miért veszi vissza a szigorú karmester a szemtelen, trombitáló Lilit a zenekarba…? És még sorolhatnánk a sok jelentékeny és apró hibát, melyek miatt sérül az elbeszélő logika.

Persze melodrámáról és katasztrófafilmről lévén szó, az érzelmi intenzitás felülírhatná, áthidalhatná a logikai buktatókat. Azonban a Fehér isten még műfajfilmekhez képest is túl szájbarágós, modoros, sőt, didaktikus, illetve esetlen, érezhetően „magyar közönségfilm”. A szereplők olykor direkten kimondják a film üzenetét, vagy (túl)magyarázzák az adott szituációt. Röhejes jelenet például, mikor a Hagen után kutató sintérek végre a kutyára akadnak, és sarokba szorítják a szerencsétlent, azonban az akkor még szelíd teremtés nem harap, csak kedvesen kezeket nyaldos, melyre megjegyzi a buta sintér, hogy „jé, ez nem is utál minket, mint a többiek”. Mindez meglehetősen hiteltelen és didaktikus megnyilvánulás egy ilyen karaktertől, de hasonlóan blődre sikeredett a harci ebbé képzés jelenetsorozata is. A tréner folyton azt ismételgeti, hogy „neked még van szíved”, mintha Mundruczó és alkotótársai butának néznék a közönséget, holott az állat ezt megelőző cselekedeteiből már rég nyilvánvalóvá vált, hogy Hagen alapvetően ártatlan, szerethető kutya, csak a felnőtt emberek rontják meg.

Az ilyen didaktikus jelenetekből sok van a Fehér istenben, melyek torzítják az összképet, azonban maga a nagy egész, a „mondanivaló” is meglehetősen felszínesre és közhelyesre sikeredett. Jóllehet, Mundruczó Jancsó Miklós emlékének állította a filmet, a Mester életművéhez mindössze annyi köze van, hogy erősen allegorikus. Ám míg Jancsó művei rendkívül egyedi stílusukkal és elbeszélésmódjukkal teremtenek parabolikus modellt, addig a Fehér isten mindössze durva, nem annyira működőképes, némileg erőltetett párhuzamokat állít fel. Egyértelmű, hogy az ártatlan gyermek és az ártatlan kutya is a hatalomnak kiszolgáltatott egyént szimbolizálják, míg a „felnőttek” a rendezőhöz híven rideg és kiábrándító világa az elnyomó társadalmi (illetve nyilván metaforikusan a politikai) rendszer leképzései. Ám Mundruczónál ezúttal mindez elnagyolt és sarkított. A kutyák csupán áldozatok, mind eredendően jó lények, ahogy végső soron a magába forduló és önfejű Lili is: jó kislányként nem drogozik, nem iszik, csak a kutyusára vágyik. Vele ellentétben kamaszkortól felfelé mindenki egyre züllöttebb és gonoszabb, akárcsak egy amerikai filmben, melyben a dohányosok vagy alkoholt fogyasztók (vagy mint a Noéban: húsevők) immorálisak, míg az egészséges életmódot folytató erkölcsös emberek szinte szentté válnak. Vagyis Mundruczó a Fehér istenben még a hollywoodi filmeknél is durvábban egyszerűsíti le korunk problémáit, így társadalomkritikusi éle csorbul, sőt, komolytalanná válik.

És ha már karakterek: a színészi játék is meglehetősen egyenetlen. Jól jellemzi a film státuszát, problémáját, alapvető feszültségét, hogy Mundruczó Kornél vissza-visszatérő színészei (mint Rába Roland, Tóth Orsi, Derzsi János, Nagy Ervin, Monori Lili stb.) ezúttal perifériára szorulnak, szinte csak cameó-szerepet kapnak (különösen vicces Nagy Ervin mint bárddal hadonászó gonosz hentes). A Fehér istent a kutyákon kívül inkább ismeretlenebb, a film közönségbarát jellegéhez illő színészekre bízták. Ám teljesítményük hagy kívánnivalót maga után. A fiatal Psotta Zsófia még egészen jól alakította a zárkózott, vadóc Lilit, azonban a többi kamasz inkább gyengének mondható, sőt, olykor a Barátok közt- féle „színészkedés” színvonalát hozzák. Az amúgy zseniális Zsótér Sándor is csak vergődik a túl melodramatikusra írt ripacs szerepében, így, akárcsak a figurák, úgy az őket alakító színészek sem túl érdekesek. Mundruczótól szokatlan módon klisés gesztusok és típusok tűnnek fel a Fehér istenben.

wg_mundr.jpg

Mundruczó Kornél filmje tehát felemás alkotás. Érződik rajta, hogy a rendező talán kényszerből, talán bizonyítási vágyból igyekezett kitörni radikális formavilágából, és szeretett volna egy Filmalap-kompatibilis zsánerfilmet készíteni, ugyanakkor nem volt hajlandó teljes mértékben feladni régi önmagát sem, és próbálta mind tematikában, mind karakterekben a jelen körülményekhez képest megtartani korábbi motívumait. Ám a sablonos műfaji sémák erősebbek, így a szerzői kézjegyek utalásszinten jelennek csak meg. A Fehér isten így egy teljesen konvencionális kutyás melodráma és katasztrófafilm, mely a magyar közönségfilm minden hibáját magán hordozza: esetlenek, didaktikusak a dialógusok, viccesnek hatnak a drámainak szánt jelenetek (például látványosan nem vehetők komolyan a kutyák ellen bevetett hazai rohamosztagosok). S bár az akciórendezés és az ebek koreográfiája ezúttal elsőrangú, sajnos az említett kritikus hibák agyoncsapják a hangulatot, így a film csupán bizonyos szekvenciái élvezhetők felhőtlenül, az összhatás azonban közepes. Ennek ellenére a Fehér isten bőven nézhető darab, és legyünk büszkék rá, hogy végre ismét sikeresen szerepelt Cannes-ban egy magyar film. De azért Mundruczó Kornéltól többet várunk, még akkor is, ha nehéz magyar rendezőnek lenni a mai kutyavilágban.

2014. május 31. szombat 21:48