FILMSZEM.NET minden tekintetben

Filmajánló

Na, milyen volt?

viktoria_2013.png
Több, mint egy hétnyi intenzív mozizás után április 12-én, szombaton véget ért a 21. Titanic Filmfesztivál. Alább a fesztivál legérdekesebb díjazott és nem díjazott filmjeiről számolunk be.

Az immáron több, mint 20 éves múltra visszatekintő, 2005 óta versenyfesztiválként is működő Titanic Nemzetközi Filmfesztivál idén is igen széles körképet adott a világ filmművészetének régi-új terméséről. Noha az északi nagyágyúk (Az osztálytalálkozó, Lovak és emberek, Vakon, A mesterlövész, Oroszlánszív, Kiruccanás a világ végére) 2014-ben is túlsúlyban voltak, s a franciák is jelentős szerepet vállaltak a rendezvényen (Apacsok, Egy portugál apáca levelei, Jacky a nők országában, félig-meddig a Tom a farmon), az észak- és dél-amerikaiak (Joe, Átmeneti állomás, Fruitvale Station, Jobb angyalok, Embert ölni, Göndör fürtök) és a távol-keleti országok (A bűn érintése, Graceland) is helyt kaptak a programban. Sőt, hazánkat beleértve, térségünk sem maradt ki: a Viktoria a bolgár-román „tengelyt”, a Közlekedésrendészet a lengyeleket, míg a Novák Erik Fekete leves című akció-vígjátéka a magyarokat képviselte. A társadalmi vagy egzisztencialista drámák mellett pedig helyt kaptak könnyedebb, avagy legalábbis a szórakoztatást megcélzó művek (mint a Frankenstein serege, a Lételem vagy a Gonosz lélek közeleg), illetve dokumentum- és zenés dokumentumfilmek (Az optimisták, A hiányzó kép, Blackfish – Egy kardszárnyú delfin története, Kiruccanás a világ végére, A banda neve: Halál, A punk csaj, Mint egy idegen, The Source Family) is, tehát mindenki megtalálhatta a kedvére való ínyencséget.
     Ugyan a műveket hét szekcióba sorolták, és a háromtagú zsűri (Szász János elnökletével, Andrew Starke, a Valahol Angliában producerének és Santa Lingevičiūtė, a Vilniusi Nemzetközi Filmfesztivál művészeti igazgatójának részvételével) csak a Versenyszekció tagjait bírálta el, idén is kiosztottak három különdíjat. A Hullámtörők fődíját a bolgár-román történelmi dráma, a rendszerváltás problémáját taglaló Viktoria (Maya Vitkova) nyerte különleges formai megoldásai, és merész, analitikus attitűdjenek köszönhetően. A zsűri továbbá Izland 2014-es Oscar-díjra jelölt filmjét, a Lovak és embereket (Benedikt Erlingsson) tüntette ki rendezői különdíjjal sajátos, groteszk hangneme miatt. A döntésbe „beleszólt” a diákzsűri is, mely Dome Karukoski Oroszlánszív című rasszizmus-ellenes dramedyjét találta a fesztivál legjobbjának, de idén is számított a nagyérdemű szavazata: a közönség a voksot Az optimisták (rendező: Gunhild Westhagen Magnor) című norvég dokumentumfilm mellett tette le.

A továbbiakban tehát a legérdekesebb Titanic-filmeket tekintjük át, a díjazottak mellett kitérve a további lehetséges győztesekre.

A nyertesek

Mitől lesz egy film a legjobb? Sokszor elég egy frappáns, minden elemében izgalmas, elgondolkodtató, szinte hibátlan történet, máskor viszont formailag és tartalmilag is egyaránt kreatív művek sem bizonyulnak elégségesnek a kitüntetésre. Lássuk, vajon miért lettek a zsűrik és a közönség által kiemelkedőnek tartott művek a legjobbak.

Viktoria (bolgár-román történelmi dráma, 155 perc, 2013. rendező: Maya Vitkova)

maya-vitkova.jpegA Hullámtörők-fődíj nyertes tehát e kelet-európai történelmi film, illetve történelmi filmbe oltott családi (melo)dráma., melyet formai és tartalmi merészsége miatt is kitüntettek.
     A történet leginkább a mi nagy magyar analitikus történelmi filmjeinket idézi, azok közül is a szubjektívebb hangvételűeket (Szabó István: Apa – egy hit naplója, A napfény íze), illetve a rendszerváltást feldolgozó művek közé sorolható egyéb alkotásokat eleveniti fel (Wolfgang Becker: Good Bye, Lenin!). Egyszerre elemzi a közelmúltat, és mutat be egy vakvágányra futott, de új erőre kapó anya-lánya kapcsolatot Viktoria, a címszereplő lány történetén keresztül
     A sztori az 1970-es évek végétől veszi fel a fonalat. Bulgáriában nagy ünnepélyekre készülnek, a kommunista hatalom és alkotmány, illetve Todor Zsivkov pártfőtitkár születésnapjának évfordulója közeleg. Dima, a hithű kommunista asszony lányát, Borjanát nagy feladatra szánja: gyermeket kell szülnie, akit remélhetőleg a neves alkalmak apropóján majd az Évtized Gyermekének választanak. Ez, és az erősen antikommunista, Nyugatra (konkrétan New Yorkba) vágyó Borjana makacssága megkeseríti Ivánnal kötött házasságát, illetve anya-lánya kapcsolatát. A nő mindent megtesz, hogy ne essen teherbe, avagy hogy a magzat elhaljon, ami az igyekezet ellenere egy napon mégis megfogan. A nő nem tud megszabadulni leendő gyermektől, akit születése után az „Állam apácska” azonnal saját szülöttjének tekint egy másik, ugyanakkor világra jött fiúcskával együtt. A kislány így a rendszer kegyeltjekent 1989-ig, a kommunista hatalom összeomlásáig kivaltsagos eletet el: diktátori hatalmat gyakorol mind szülei, mind barátai, mind pedig iskolája fölött. Az elkényeztetés és a normális nevelés hiánya miatt beképzelt, amorális és agresszív lánnyá cseperedő gyermek rémuralma azonban párhuzamosan ér véget a pártállam kiskirályságának széthullásával, akinek igy csak szülei romokban heverő házassága, beteges nagymamája és persze gyűlölettel teli, elhidegült édesanyja marad.
     A Viktoria eseteben formailag és tartalmilag egyaránt kreatív műről van szó. A film a klasszikus hármas felosztással három részre tagolja a történetet: az első etapban a szülés körüli problémák, a másodikban a kislány basáskodása, míg a harmadikban anya és a már kamasszá cseperedett lánya zavaros kapcsolata kapják a főszerepet. Mindezt a rendezőnő filmnyelvileg is különlegessé teszi: a minimalista, távolságtartó stílust szürreális álomjelenetekkel, víziókkal és archív felvételekkel vegyíti, ráadásul a mű rögrealizmusát tovább lazítja egy félig-meddig fantasztikus elemmel: Viktoria köldök nélkül születik.
     Érdekes motívumai, történelemszemlélete és formai kreativitása ellenére mégis meglepő a meglehetősen egyenetlen mű győzelme, minthogy sokszor válik hatásvadásszá. Először is: különleges stílusa kétségtelenül megérinti a nézőt, azonban túlhajtott, és sok helyütt öncélú, indokolatlanul hosszan kitartott víziókat ábrázol.. Például érthetetlen, miért kell túlhangsúlyozottan megmutatni a történet elején a kommunista felvonulást rezzenéstelen arccal tűrő Borjana hasában nyugvó babát. A befogadó enélkül is érti már a film bevezető jelenetei miatt, hogy a gyermek már születése előtt az anya akarata ellenére a rendszeré. De a legproblémásabb, giccsbe hajló jelenet a film harmadik felében, a történet vége felé látható. A tej motívuma fontos a Viktoriában, minthogy a köldöknélküliség és az anyatej elapadása egyaránt Borjana undorára vezethetők vissza, mely undort Vitkova még tovább fokozza azzal, hogy a terhesség időszakában a nagymama, Dima tejet itat szerencsétlen lányával. Vitkova ezt a motívumot túlhangsúlyozza, didaxisba és giccsbe fullasztja az amúgy lírai történetet, mikor a film vége felé elered a tejeső.
     S ezek a formai túlkapások csak a jéghegy csúcsát jelentik: a történet is egyenetlen. A mű legélvezhetőbb része egyértelműen a középső etap, mikor a tízéves, amorális kislány mindenkire szolgaként tekint örnyezetében. Vad, féktelen, szertelen, az egész államot játszótérnek használja. Kiváló modellje ez annak a bábszínháznak, ami minden, 1989 előtti szovjet típusú, elpuhuló diktatúrában ment. Az ideológia és a külsőségek csak díszként, színpadként funkcionáltak a képmutató, hatalomélvező pártfunkcionáriusoknak. Viktoria legalábbis semmit nem ért a kommunizmusból, csupán élvezi korlátlan hatalmát – a teljhatalommal bíró vezetők is így érezhettek, mint azt például A tanú című Bacsó-filmben láthattuk (Amerika-ellenességről prédikálnak, de bárszekrényükben ott lapul a Coca Cola).
     Kár, hogy a Vitkova műve viszonylag nehezen indul be, habár az első felének második része kifejezetten izgalmassá válik, mikor a születendő „Évtized Gyermeke” menekülni vágyó családjának útját állják, és mindenhová követik a rendszer pribékjei. A néző szinte egy disztópiában érzi magát. E pár jelenet kiválóan megragadta a puhadiktatúra lényegét: „megengedjük a jólétet, de csak azt a jólétet, amit mi akarunk”. Mindazonáltal a Viktoria első 20-30 perce döcög.
     A mélypontot viszont a giccses melodrámába hajló, az érdekes és erős politikus-kritikus narratívát privát, familiáris szintre terelő harmadik felvonás jelenti. Hollywood „négyzsebkendős filmjei” jutnak eszünkbe az anya-lánya szívbemarkoló kapcsolatának alakulását nézve. Azonban itt rossz értelemben vett hatásvadászatról beszélhetünk. Művészieskedő, túlesztétizált képekben tárul fel a szenvedés, a felszín alatt háborgó érzelmek áramlása. A mű mélypontja pedig egyértelműen a már említett tejeső.

Tehát összességében a Viktoria valóban egy formailag és tartalmilag kreatív film, azonban annyiban ellenkeznünk kell a zsűri döntésével, hogy Vitkova művének érdemeit sajnos agyoncsapja sok giccses, modoros momentuma.

Lovak és emberek (Hross í oss, izlandi szatíra, 2013. rendező: Benedikt Erlingsson)

Of-Horses-And-Men.jpg

A másik, különdíjas film egy vérbeli izlandi darab, egyszerre drámai és  abszurd módon komikus. A Viktoriához hasonlóan azonban a Lovak és emberek is hullámzó színvonalú.
     A történet nagyon egyszerű, sőt, Benedikt Erlingsson filmjének igazából nincs is klasszikus értelemben vett története. Több, egymáshoz lazán kapcsolódó epizódot láthatunk, melyeket leginkább az köt össze, hogy főszereplőik a lovak – és persze csetlő-botló, gyarló gazdáik.
     Sokunk meglepődhet rajta,hogy Izlandon a lovaglás ilyen komoly és bevett sportnak, sőt, hobbinak számít. Jóllehet, a film abszurditása pont ebből fakad, hiszen nincs is annál bizarrabb látvány, mint mikor egy spanyolhonból szalasztott fiú eltéved Izlandon, és a zord időjárás elől kénytelen lova hasába bújni a fagyhalál elől… Ilyen, és ehhez hasonló morbid, a humor és a horror határán egyensúlyozó poénokkal van tele a Lovak és emberek.
     S talán épp ez a baj a Erlingsson filmjével: gegekre, sötét tréfákra esik szét, hiába játszódik egy helyszínen, egymással találkozó szereplőkkel. Nincs egy egységes téma (a lovakon és az embereken kívül), vagy vezérsztori, ami egybekötné ezeket a kabaréjeleneteket. A hangulat persze különleges, bár néha kicsit kevésbé eredeti, „angolos”, de az egész film túlságosan is öncélú ahhoz, hogy egy nemzetközi filmfesztivál egyik legjobbjának nevezhessük. Főleg, ha számos, sokkal emlékezetesebb, mélyebb nyomot hagyó alkotással találkozik az ember. A Lovak és emberek így tipikusan az a film, amin a néző jól szórakozik 80-90 percig, ám a moziból távozva letörli nevetés után megmaradt könnyeit, és elfelejti ezt az abszurd komédiát.

Oroszlánszív (Leijonasydän, finn-svéd dráma, vígjáték, 2013. rendező: Dome Karukoski)

leijona.jpg

A diákzsűri „legjobb film”-díját ez a finn dráma vitte el. Tulajdonképpen semmilyen formai vagy tartalmi kísérletezés nincs benne, azonban mégis magával ragadó, fontos témát szokatlan hangnemben taglaló alkotás az Oroszlánszív.
     Ugyanis Dome Karukoski filmje úgy beszél a rasszizmusról őszintén és emberközeli módon, hogy nem válik kliséssé, giccsessé, ugyanakkor humoros is. Történetének központi konfliktusa, hogy egy Teppo nevű neonáci beleszeret egy liberális lányba, Sariba, aki nem tűri a szélsőségeket. Ráadásul van egy előző kapcsolatából származó félvér fia (Rhamu), akit újdonsült barátjára, sőt, időközben a vőlegényévé előlépő Teppóra bíz, mialatt ő kórházban van egy baleset miatt. Így a sztori a határozatlan, döntésképtelen férfi abszurd, felemás kapcsolatait, „hintapolitikáját” mutatja be – rengeteg groteszk jeleneten keresztül.
     Az Oroszlánszív tökéletesen megragadja a fajgyűlölet szürrealitását, és a gyűlölködés ürességét. Hiszen a történet arról szól, hogy Teppo és Rhamu, a mohamedán és fekete kisfiú teljesen jól kijönnek, azonban az ideológia, és a férfi barátai, illetve Harri nevű fanatikus öccse mégis belerondítanak a képbe. Így Teppo éjszaka menekülteket és bevándorlókat üldöz, nappal pedig mostohafiát terelgeti, pátyolgatja. Ez a kettősség pedig számos vicces szituációt szül, melyek egyre inkább mélybe taszítják, vagy inkább a végső elhatározás felé terelik Teppót.
     Az Oroszlánszív abszurd, groteszk alapkonfliktusa, humora és fontos témájának simulékony ábrázolása miatt a fesztivál egyik legjobbja, méltán kapta meg a diákzsűri különdíját. Mert Karukoski filmjének nagy érdeme, hogy egyik félt sem egyoldalúan mutatja be: a rasszisták és az öntudatos áldozatok is megkapják a magukét. Harri például fanatikus náci, és rengeteg konfliktusa van bátyjával Rhamu miatt, azonban a testvéri szeretet legyőzi elveit, s szorult helyzetekben kiáll Teppóért, illetve mostohafiáért. Ugyanakkor mind a gyermek, mind arrogáns édesapja tudatában van pozíciójának, s megvetik a népük és vallásuk ellen támadó szélsőségeseket, olyannyira, hogy tűréshatárig cukkolják őket (Legfőképp persze Rhamu cinikus és agresszív apja). Tehát senki sincs felmentve, az Oroszlánszív úgy beszél erről a súlyos, egész Európát, sőt, a Világot érintő problémáról, hogy megmarad a realitás és az objektivitás talaján. Ráadásul mindezt merész módon humorral dobja fel, így Dome Karukoski műve egyszerre társadalmilag érzékeny és végtelenül szórakoztató mű.

Az ezüstérmesek

Az ezüstérmesek – e megnevezés nem is annyira találó, minthogy ide olyan filmek tartoznak, melyeket nem díjazott egyik „ítész” sem, ugyanakkor bármelyik megérdemelte volna a kitüntetést.

Harmónialeckék (Uroki Garmonii, kazah-német-francia dráma, szatíra, 2013. rendező: Emir Baigazin)

uroki-garmonii.jpg

A Harmónialeckék már csak származása miatt is nagyon érdekes lehet egy európai néző számára, hiszen Kazahsztánról, illetve a kazah iskolák világáról és az igazságszolgáltatás kegyetlenségéről szól.
     Aslan egy 13 éves fiú, aki nagymamájával él együtt. Magának való, tipikusan az a gyerek, akit társai kiközösítenek és piszkálnak valami miatt. A helyi „nagymenő”, Bolat meg is találja a módját, hogy beleköthessen Aslanba. Egy orvosi vizsgálat során ocsmány tréfával szégyeníti meg osztálytársai előtt. A kegyetlen fiú ezután kiadja parancsba a megfélemlített tanulóknak, hogy aki érintkezik Aslannal, hozzá hasonló kitaszítottá válik. Persze időközben feltárul, hogy Bolat nem a hierarchia csúcsán áll, ugyanúgy kiszolgáltatottja a felsősöknek, illetve iskolán kívüli hatalmaknak, mint Aslan. A magába forduló, hipochonder Aslan azonban fokozatosan öntudatra ébred, s egy városból jött nebulóval összebarátkozva bosszút forral, megelégeli Bolat rémuralmát.
     A leírás ellenére a Harmónialeckék koránt sem egy komoly, drámai film. Stílusa minimalista, távolságtartó, hangneme ironikus, groteszk. A néző nagyokat nevethet finoman adagolt, visszafogott, sötét poénjain, mint például Aslan csótányundorának következményein: a fiú elektromos csapdákat tesz ki, mini villamosszékben süti meg a szerencsétlen rovarokat, majd minden egyes velük történő érintkezés után megmosdik. Emellett az antagonisták, azaz a „bullyzók” bemutatása sem a szokásos iskolafilmes klisék mentén valósul meg. Például a főkolompos, végzős fiúk akrobatikus mutatványokkal tűnnek fel. Inkább néznek ki bohókás majmoknak, mint a terror veszélyes képviselőinek.
     Persze ez a finom irónia egy nagy volumenű társadalmi-politikai kritika része. Az iskolarendszer tulajdonképpen egy modell, mely a nagyobb társadalmi perspektívára enged következtetni. Az oktatási intézményt átszövő hierarchia a volt szovjet állam diktatórikus múltjának örökségét problematizálja. Azaz az elnyomó struktúrák tovább élnek a rendszerváltások után a mikrotársadalmakban, így az iskolában is. Például egy volt fegyenc börtöntársainak gyűjt pénzt a kisiskolások közvetett megfélemlítésén keresztül. Ami pedig a filmbeli gyilkosságot követő rendőrségi meghallgatáson folyik, tulajdonképpen csak rávilágít arra, amit az iskolai bully csak modellezett: a köztársaság rendőrsége a diktatúra karhatalmának kínzási módszereit veti be a vallomások kicsikarása végett.
     Sajátosan ironikus-minimalista stílusa, és a leleplező, társadalomtudatos, modellszerű kritikai attitűdje miatt a mértéktartó Harmónialeckék sokkal inkább megérdemelte volna a díjat, mint a giccsbe hajló Viktoria. Remélhetőleg lesz magyarországi forgalmazója és mozibemutatója a filmnek, mert témája univerzális, az iskolai erőszak a modern világ általános problémája. Illetve, mint az Oroszlánszív a rasszizmust, a Harmónialeckék úgy mutatja be eredeti módon a bullyzást: humorral, hatásvadászat nélkül.

A hosszú út hazafelé (Eve Dönüş: Sarıkamış 1915, török háborús dráma, 2013. rendező: Alphan Eşeli)

eve-donus-sarikamis-1915.jpg

A török rendező műve több szempontból is érdekes. Egyfelől egy nagyon ritkán taglalt témával, az első világháborúval, illetve annak keleti frontjával foglalkozik. Másfelől pedig Tarr Béla állandó zeneszerzője, a Sátántangó vagy A torinói ló dallamaiért felelős Vig Mihály komponált A hosszú út hazafelé című filmhez is. Azonban Alphan Eşeli műve nemcsak ezért kiemelkedő, izgalmas, hanem elbeszéléstechnikai, vagy inkább dramaturgiai fogásai miatt is.
     A film három ember kálváriáját kezdi követni az 1915-ös szarikamiszi török-orosz összecsapás után. Azt hinnénk, egy családot látunk (apa, anya, gyermek), azonban később kiderül, hogy az anyához és lányához csapódó férfi, Saci Bey csak egy kísérő, aki klasszikus hősnek tűnik: céltudatos, tapasztalt veterán katona. Miután egy lerombolt faluba tévednek, még egy csonka családdal lépnek kényszerszövetségre. Itt néhány napot töltenek el, egy felmentő seregre várva. Azonban csak két rejtélyes idegen érkezik közéjük, akik leginkább a Csillagok háborúja buckalakóira hasonlítanak mind öltözködésükben, mind természetükben.
     A hosszú út hazafelé
tulajdonképpen egy kalandfilm, azonban az intelligensebb, demitizáló fajtából. Alphan Eşeli leszámol a háború mítoszával, a világégést háttérbe szorítja, és csatát nem, csak a pusztító következményeket mutatja meg: a füstölgő romokon túl a meggyötört emberi lelkek tanúskodnak a háború borzalmairól. De a legérdekesebb fogás nem is ez, a hatvanas-hetvenes évek orosz és amerikai háborús filmjei óta jól bejáratott deheroizáló attitűd, hanem az, ahogyan a rendező a karaktereket mozgatja, csoportosítja. Ugyanis itt Saci Bey lenne a klasszikus, aktív hős, azonban a történet egy pontján egyszerűen átfordul a film, és a rejtélyes jövevény, az  addig egyértelműen antagonisztikus Er Mahmut válik drámai antihőssé. Megnyilvánulásaiból kiderül, nem csupán egy hideg, kegyetlen, lelkileg torzult lény, hanem maradt még benne a szerető férjből és családapából.
      Tehát karakterviszonyaiban és dramaturgiai fordulataiban, világábrázolásában rendkívül impozáns, sőt, eredeti A hosszú út hazafelé. Csupán egy probléma merülhet fel a művel kapcsolatban: a kelleténél tovább tart, és rossz helyen vannak elhelyezve az antagonista előtörténetét feltáró visszaemlékezések. Felesleges volt így, ebben a formában megmutatni Er Mahmut  férfi háború előtti múltját, pontosabban a bevonulás előtti, utolsó, családjával töltött óráit.  Egyfelől a férfi és társa interakciójából már tudtuk, hogy érző ember, másfelől pedig így meglehetősen asszimetrikussá vált a történet. Harmadfelől pedig meglehetősen hatásvadász és „olcsó” megoldás egy antagonisztikus karakter ellenpontozása annak érzékeny, már-már romantikus múltjának megmutatásával. Ennek ellenére A hosszú út hazafelé egy izgalmas és elgondolkodtató háborús dráma az ember állandó problémájáról, az emberi gondolkodás és az állait ösztönök konfliktusáról.

Joe (amerikai dráma, 2013. rendezte: David Gordon Green)

joe.jpg

Ha amerikai filmekről van szó, általában Hollywood vagy pár független rendező (Quentin Tarantino Jim Jarmusch, David Lynch, Richard Linklater stb.) jut eszünkbe, és nagyjából tudjuk, mire számíthatunk. A Joe viszont azért érdekes, mert David Gordon Green egy olyan közeget mutat be – persze az amerikai filmektől megszokott módon, de kifejezetten szikár, realista stílusban –, melyet nem gyakran láthatunk a tengerentúli művekben. Jarmusch ugyan a gettók és lecsúszott urbánus figurák világával foglalkozik (Florida, a paradicsom, Törvénytől sújtva), azonban a Joe végre az amerikai vidék nyomorát tárja fel, egy ismert, de lecsúszott filmcsillag, Nicolas Cage főszereplésével.
     Joe egy börtönből szabadult, megjavulni akaró, a munkások szürke életét élő erdőirtó. Csapatával megrendelésre mérgeznek meg fákat, hogy azok helyére gazdag vállalkozók újakat ültethessenek. Egy nap találkozik a koraérett kamasszal, Gary-vel, aki nyomorúságos körülmények között tengődik kiégett édesanyjával, néma húgával és alkoholista, amorális apjával, Wade-del. Joe munkát ad a fiúnak, sőt, fokozatosan pótapjává válik, azonban ezt ellenlábasa, Willie, de legfőképp belső démonai, sötét múltja árnyai hátráltatják.
     Bár a Joe ismerős történetet mesél el (végső soron szokásos, amerikai „westernjellegű” sztoriról van szó: egy kívülálló hős megváltja az ártatlanokat a gonosztól), azonban eredetiségét, izgalmasságát a közeg, és a karakterek adják. Itt nincsenek tipikus középosztálybeli, zöldövezetből ismerős, morálisan jó vagy rossz figurák. Csúnya, törődött arcú, lecsúszott, alkoholista alakok, társadalom peremén élő feketék jelennek meg. Az a vidéki nyomor, melyet kevés amerikai filmben láthatunk. Első látásra meglepő, hogy pont Nicolas Cage a cím- és főszereplő, azonban, ha megvizsgáljuk a szebb napokat látott színész státuszát, nyilvánvaló, miért kérte fel Green Joe eljátszására. Hiszen maga is lecsúszott, levitézlett sztár, akárcsak a történet szereplői. Így előrehaladva a cselekményben egyre tökéletesebben simul az alapvetően visszafogott játékot produkáló Cage Joe szerepébe és a film szövetébe. A történet lezárásával akadhatnak problémák, de amúgy a figyelmet végig fenntartó, különleges hangulatú, izgalmas társadalmi drámáról beszélünk.

Vakon (Blind, norvég-holland dráma, szatíra, 2013. rendező: Eskil Vogt)

blind2.jpg

A norvég Vakon ugyan kicsit kusza, és cselekménye kaotikus első látásra, ám sztoriról van mikor a végén összeáll a kép, megértjük, miért is különleges alkotás Eskil Vogt műve.
     Ingrid egy vak lány, aki frissen vesztette el látását. Férje, Morten próbálja rávenni, hogy térjen vissza a társadalomba, azonban a nő még túlságosan is félénk, s ragaszkodik korábbi életéhez, így inkább saját illúzióvilágába menekül. Naphosszat csak borozgat, és fantáziál, hogy megőrizze vizualitását, képzelőerejét. A benne küzdő két énjét, vagy inkább világlátását két karakterré, egy kapcsolatteremtésre képtelen, molett, perverz férfivé (Einar, aki egyébként Morten barátja), és egy hozzá hasonló, látását folyamatosan elvesztő extrovertált, férfifaló nővé formálja (Elin, egyik szomszédjuk, akire Ingrid féltékeny). E figurák főszereplésével farag gyakran összeérő, erősen szubjektív történeteket, míg nem a képzelet és realitás teljesen összefolyik, s kapcsolata is válságba kerül.
     A Vakon érdekessége, hogy egy sötétségben élő, fantáziáló lány gondolatait jeleníti meg. Azaz vad képzelgéseket, vicces, percről percre radikálisan átalakuló szituációkat láthat a néző. Így A nap szépéhez hasonló modernista filmek jutnak eszünkbe, melyekben képzelet és valóság fonódik össze. Sokszor csak utólag értjük meg, hogy amit láttunk, csupán Ingrid képzelgésének része. Olyan, mintha történetei hatással lennének a valóságra, viszont utólag megértjük, hogy az adott jelenet csupán a vak lány illúzióvilágában játszódott le.
     E formai-tartalmi érdekességen túl még az is a Vakon javára írandó, ami miatt olyan sok északi filmet szeretünk: komoly, sok más fősodorbeli alkotásban tragikusan ábrázolt témát viccesen, morbid humorral fűszerezve mutat be. Ingrid vaksága így nem tragédia, a lányt nem sajnáljuk, inkább nevetünk csetlés-botlásain, és nem szánjuk, hanem egy erős, bár bizonytalan, cinikus karakterként ismerjük meg.
     Kicsit kusza, kicsit szétfutó koncepcióról van szó, azonban mégis összeáll a végére valami magasabb rendű, így mindenképp megérdemelt volna valamilyen díjat a Vakon is.

***

Az említett alkotásokon túl a nagyérdemű számtalan más, érdekesnek tűnő filmmel találkozhatott a Titanicon. A francia Apacsok, vagy a Lételem című sajátos stílusú zombifilm, a venezuelai társadalmi drámát, a Göndör fürtöket is érdemes a figyelemre. De a Jacky a nők országában is egy fergetegesen szórakoztató abszurd komédia volt.
     Ezeken kívül találkozhattunk még potenciálisan érdekes, ígéretesnek tűnő, de sajnos kisebb-nagyobb hibák miatt megbicsakló vagy vakvágányra futó művekkel. Ilyen volt a különféle munkásfigurák történetét követő A bűn érintése, mely merész társadalmi problémafilm Kínáról a rendszerkritikus hatodik generáció alkotójától, Jia Zhang Ketől. Ám csak bizonyos epizódjai voltak jól átgondoltak (például az első, nagyon erős bosszúnarratívát érvényesítő epizód), sok benne az összecsapott történet. Hasonlók mondhatók el a Tom a farmon című kanadai drámáról, mely egy érdekes thrillerré válhatott volna, ha alkotója el tudja dönteni, egzisztencialista művészfilmet vagy feszes pszichothrillert szeretne készíteni. Így két szék közé, a pad alá esett. De a Valahol Angliában című, Martin Scorsese által nagyra értékelt Ben Wheatley-film sem nevezhető zseniális remekműnek, mert bár formailag páratlanul kreatív, befogadhatósága és története hagy kívánnivalókat maga után. A versenyprogram egyik jelöltje, az Embert ölni sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Igaz történetet mesél el szikár, minimalista stílusban, de az alkotók nem tudták igazán érdekessé és katartikussá tenni ezt a bűn és bűnhődés történetet. Az Embert ölni így inkább csak egymás mellé pakolt száraz, szürke jelenetek füzére. A legnagyobb csalódás viszont a Jobb angyalok című, szép képekkel operáló, Terrence Malick produceri jelenlétével reklámozott film, mely csak azt a feltevést erősíti, hogy bár Abraham Lincoln nagy ember volt, életéről igen nehéz izgalmas művet készíteni. A Jobb angyalok sajnos egy üres, egy rossz értelemben művészieskedő blöff, semmi sincs formalizmusa mögött.
     Inkább gyártástörténete miatt volt kiemelkedő a Fekete leves című magyar film, melyet Novák Erik rendező épp, hogy el tudott készíteni a fesztiválra, s a Titanic igazgatója felvállalta vetítését. E gengszter-vígjáték kétségtelenül szórakoztató „független film”, és dicsérendő, hogy két millió forintból képesek voltak összehozni, mégis vékony határvonal választja el benne a mulattató baromkodást az arcpirító kínosságtól. Kíváncsian várjuk a hazai bemutatót, illetve a magyar közönség reakcióját.

Tehát ez az idei Titanic Nemezetközi Filmfesztivál is igen színesre sikerült, a sok közepes alkotás mellett a közönség számos ínyencséggel találkozhatott, melyek felkeltették érdeklődését egyes „egzotikus” nemzetek filmművészete iránt. Reméljük, jövőre még több, átgondoltabb művel találkozhatunk a Világ minden tájáról.

Benke Attila

2014. április 23. szerda 17:58